Nagy Zsolt: Józanságmunka és felépülés függő társadalmakban

„Amíg valamilyen emberből csak egy van, kivétel, ha kettő, különös, ha három, már közösség.”

„Amíg valamilyen emberből csak egy van,

kivétel, ha kettő, különös,

ha három, már közösség."[1]

Írásomban annak a feltevésnek a kifejtésére vállalkozom, hogy a nyugati posztmodern fogyasztó társadalmak jelenlegi uralkodó életrendje jól leírható a függőség tüneteivel, vagyis ezek a társadalmak, mint rendszerek a kémiai és viselkedési függőségekben szenvedő személyekhez hasonlóan működnek. E társadalmak legfontosabb jellemzői rendre megfelelnek a függőségben szenvedő egyének működésmódját jellemző diagnosztikai tüneteknek. Ha a hipotézis helytálló, akkor óhatatlanul  arra a következtetésre kell jutnunk, hogy - a függőség progresszív természetéből adódóan - ezek a társadalmak is mélypont és az összeomlás felé tartanak. Kijózanodásuk és felépülésük kulcskérdés az európai ember és kultúra túlélése szempontjából, és feltételezhető, hogy csak hasonló elvek és gyakorlatok, értékek, eszközök segítségével történhet, mint a függőségből sikerrel felépülő szenvedélybetegeké.

Az elmúlt százötven esztendő számos jelentős európai gondolkodójának szövegeiben kiemelkedő helyett foglal el a „válság" kifejezés. Kierkegaard, Nietzsche, Spengler, Guénon, Evola, Ortega, vagy a mi Hamvas Bélánk - különböző megközelítésekben ugyan - de egyaránt a modern ember(iség) történetének jelenkori kríziséről, sőt,  a borúlátóbbak (Cioran, Caraco) egyenesen zsákutcájáról beszéltek. A magukat fejlettnek gondoló és deklaráló nyugati „jóléti" társadalmak jelenleg rohamléptekkel haladnak saját szellemi, spirituális és materiális létalapjaik felélése felé. Az önmegsemmisítés civilizációjának lakói vagyunk, az irányított kényszerfogyasztás társadalmaiban, az önmegtagadás és önfelszámolás kultúrájában élünk. A halottnak még nő a körme és a haja, de a mélyben már megindultak a bomlási, rothadási folyamatok. Reisman kívülről irányított embere és magányos tömege, Marcuse egydimenziós embere, Fromm konformista karaktere egyazon irányba mutatnak: a világszerte mesterségesen felkeltett hamis szükségletei mentén irányított, magát egyéniségnek gondoló, valójában szabványosított és arctalan, „engedelmes fogyasztóállat" tömegméretű legyártását jelzik.

A tömegtársadalom üzemeltetését szolgáló rendszer egyik legfontosabb tartópillére és működtetője a kultúripar, aminek nyilvánvaló célja - a profitszerzésen túl - a fogyasztó lemetszése saját gyökereiről, hagyományairól, beágyazottságairól, közösségeiről (család, helyi közösségek, egyház). Ezek helyébe a maga új „értékeit", ízlésalakzatait, viselkedésmintáit, értékrendszerét, és ezekből következő fogyasztási szokásait állítja. A gyógyszerek, a pótszerek, a szorongásoldó álcselekvések, a kényszeres presztízsfogyasztás lettek e szép új világ főbb jellemzői. Az ily módon - főként a média páratlan hatékonyságát felhasználva - folyamatos manipulációnak kitett, mediatizált embercsoportok lassan elvesztik legfontosabb képességeiket az önvédelem, az önfenntartás, a fajfenntartás, a szolidaritás tekintetében, egyre kevésbé működnek közösségként és társadalomként, egyre jobban a hamis szükségletek bűvkörében vergődő, engedelmes fogyasztásra idomított masszának látszanak. A mai szociológia félrevezető módon „hálózati társadalomnak", „virtuális- és élményközösségeknek", „élménytársadalmaknak" látja és láttatja a „fejlett" társadalmak lassú eróziója és szétesése nyomán kialakuló emberi együttélési formák egyénnél magasabb szintű egységeit. Ám a hálózati álközösségek nem tudják pótolni a szerves, közvetlen, személyes kapcsolódásokkal, közös szellemi alapokkal, hagyományokkal, jelentésekkel, értékekkel és célokkal jellemezhető közösségeket. A hagyományaiból és közösségeiből kiágyazott, szorongó, állandó versenyre és sietésre programozott ember elvesztette - pontosabban kétségbeesetten keresi, de nem találja - a kapcsolatot önmagával és a teremtett világgal. A szélsőségesen individualistává vált európai ember odáig jutott az önmegtagadásban, hogy miközben kaján mosollyal dobja le magáról közös öröksége, a kereszténység terhét, nem veszi észre, hogy egyre végletesebben és végzetesebben magára maradt egy számára idegennek, rendezetlennek, ijesztőnek és értelmetlennek tűnő világban.

A huszadik század utolsó harmadának nyugati - immár leginkább „fogyasztóként" emlegetett embere számára új és pártalanul gazdag valóságelhárító eszköztár (alkohol, illegális és legális drogok, televízió, walkman, discman, mp3, számítógépes játékok, mobiltelefon, virtuális világok, kényszeres vásárlás, evés, testedzés, stb.) áll rendelkezésére annak érdekében, hogy sikeresen elkerülje a találkozást önmagával és a világgal, megússza a felébredést, és alvajáróként, zombiként, droidként bolyonghassa végig saját életét. E tudatmódosító szerek és eszközök egyre elterjedtebb és mind intenzívebb használatát az úgynevezett „fejlődés" szószólói szeretnék az egyén szabadságának kiteljesítésekén láttatni és elfogadtatni. A „szórakoztatóipar" a maga álhőseivel, ideális életformákat reklámozó üzeneteivel, az új és még újabb divat irányzatok népszerűsítésével valójában csak a mesterséges, szükségletek feletti kényszerfogyasztás körforgásának fenntartásán munkálkodik. A valóságelhárító eszközöknek a huszadik század második felében megkezdődött és ma is zajló, egyre súlyosabb elburjánzása a társadalmak biopolitikai fegyelmezésének és szabályozásának új, páratlanul hatékony lehetőségeit teremtette meg.

A tömegek fegyelmezésének és pacifikálásnak évszázadok óta hathatós eszköze az alkohol, ám ezzel a szerrel kapcsolatban beépített rendszerhiba, hogy a fejlett társadalmakban a túlzott alkoholfogyasztás következtében nagyjából a népesség a tíz százaléka - közelebbről meg nem határozható és bizonyítható okok miatt - konstans módon alkoholfüggővé, alkoholistává válik. Emiatt az alkoholfogyasztás okozta társadalmi költségek a legóvatosabb becslések szerint is az állam által beszedett jövedéki bevételek három- négyszeresét teszik ki. Már egy középtávú költség-haszon elemzésből is világosan látható (lenne), hogy az alkoholprobléma megoldásával kapcsolatos politikai közömbösség és/vagy fiskális rövidlátás nagyban hozzájárul az egyre súlyosbodó népegészségügyi és társadalmi katasztrófához.

A múlt század hatvanas éveitől divatba hozott illegális szerek (marijuana, hasis, LSD, heroin, amfetamin, Extasy, szintetikus drogok, stb.) használatának tömeges elterjedése az alkoholtól eltérően viszont olyan rendszerhiba, ami kizárólag károkat okoz az államháztartásnak. Itt a bevételek nagy része a nemzetközi bűnszövetkezeteknél jelenik meg, a járulékos költségek (rendészeti intézkedések, iskolai megelőzés, egyéni és közösségi ártalomcsökkentés, sürgősségi és rehabilitációs ellátások, helyettesítő terápiák, stb.) kizárólag a társadalmat és az államot terhelik. Talán innen eredeztethető a drogkérdés kezdetben - és helyenként ma is tapasztalható - döntően igazgatásrendészeti és büntetőpolitikai alapon történő megközelítése.

A tömegessé váló droghasználattal majdnem egy időben kezdődött, és a mai napig tart a már említett elektronikus tudatmódosító eszközök robbanásszerű elterjedése, ennek nyomán alighanem minden korábbinál hatékonyabb „digitális póráz" került a magukat az eszközhasználat során a végtelen szabadság illúziójába ringató felhasználók nyakára.

Ma már mind szélesebb körben elfogadottnak számít az a felismerés, hogy az addikciók elmúlt évtizedekben uralkodó medikális alapú értelmezése zsákutcának bizonyult, így az eltúlzott, kényszeressé váló szerhasználat és a függőség egyre kevésbé orvosi, sokkal inkább társadalmi kérdésként, civilizációs válságtünetként áll előttünk. A meghatározó pszichiátriai diagnosztikai kézikönyvekben (DSM, BNO) ugyanakkor folyamatosan szaporodnak a különféle kémiai és viselkedési függőségek típusai, egyre több viselkedésformát értelmeznek a függőségi paradigma keretében. Az alkohol, a drog, a gyógyszer, a nikotinfüggőség mellett ma már ide sorolják a korábban a viselkedési zavarok körébe tartozó, - vagy éppen a technikai fejlődéssel és az anyagi bőséggel kapcsolatos, az emberiség korábbi történetében ismeretlen - jelenségek egy részét is (kényszeres szerencsejáték, kényszeres vásárlás, társfüggés, kényszeres túlevés, testedzésfüggés, munkamánia, televízió-, számítógép- és mobiltelefon függés, szex- és pornófüggés, stb.) Úgy tűnik a XXI. század elejének euro-atlanti kultúrája a kémiai és viselkedési függőségek inflációjával, és az ilyen viselkedésmódok soha nem látott mértékű elterjedésével kénytelen szembesülni. A fenti eszközökben közös, hogy a valóság átmeneti felfüggesztését, időszakos és többnyire kalkulálható realitásvesztést, és/vagy közérzetjavítást tesznek lehetővé használóik számára, akik átmenetileg sikerrel érik el azt, hogy mentálisan ne abban a térben legyenek, ahol fizikailag tartózkodnak. A jelenséget vizsgáló kutatók többnyire beérik az egyre aggasztóbb statisztikai adatokkal, és a nyilvános beszédtérben viszonylag ritkán merül fel a kérdés, hogy a posztmodern jóléti társadalmakban vajon miért szeretne a - főként fiatal - népesség egyre nagyobb arányban időről-időre „kiiratkozni" a valóságból és saját életéből.

„Milyen változások következtek be az emberi tapasztalásban és a társadalmi feltételekben, amelyek az izgalom keresését és a szabályok áthágását ennyire csábítóvá teszik? Miként tehetünk hatékony intervenciós lépéseket, ha láthatóan egy bizonyos bemeneti, vagy kiinduló szinten éppen az ártalom az, amire a drogfogyasztók vágynak, amit értékesnek tekintenek?"[2] - kérdezi B. Erdős Márta. A szerző válasza így szól: „Ha az addikció valóban szociokulturális problémaként értelmezhető, nincs, és nem is lehet rá hatékony egyéni válasz." Vajon a kockázati magatartások keresését, és az ennek nyomán a használók egy részénél kialakuló addikciót valóban a fogyasztói társadalom nagy magyarázó narratívájának tekinthetjük-e, ahogyan azt a szerző ajánlja? Igen, a széles körben elterjedt legális és illegális szerhasználat, illetve a kényszeres viselkedésformák az én megítélésem szerint is elsősorban ezeknek a társadalmaknak a látványos válságtünetei, és mint ilyenek, nem orvosi, hanem társadalmi megoldásokat igényelnek. Ezek a jelenségek - az őket értéksemleges társadalmi tényként kezelők és/vagy a terjedésükben érdekeltek folyamatos bátorítása mellett - elsősorban a múlt század hatvanas éveitől felnövő nemzedékek egyre súlyosabb beilleszkedési zavarairól, értékvesztéséről, talajtalanságáról, gyökértelenségéről, feleslegesség érzéséről árulkodnak.­ Amennyiben a rendszeres szerhasználatot hibás megküzdési stratégiának tekintjük, nehezen kerülhetők meg azok a személyes és társadalmi jelentéstulajdonítással kapcsolatos alapkérdések, amelyek például az értelmes egyéni és társadalmi cselekvés lehetőségeire, a felelősségvállalásra, az elköteleződésre, az önfegyelemre, a kötelességtudatra, a tiszteletre, röviden a felnőtt, érett, felelős viselkedés kérdéseire vonatkoznak[3]. A társadalomkutatók már jó ideje leírták, és „pszichoszociális moratóriumnak" nevezték el azt a jelenséget, hogy a felnövekvő nemzedékek tagjai egyre tovább szeretnék kitolni azt az életszakaszt, ami biztosítja számukra a felnőttséggel járó összes előnyt anélkül, hogy részt kellene venniük az ezzel a státusszal járó, hátrányként megélt kötelezettségekben.

Az elmúlt évtizedekben több szerző[4] is felfigyelt a függő személy, és a függő társadalom működésmódjának hasonló vonásaira.[5] Amennyiben egy gondolatkísérlet keretében „rápróbáljuk" a függőség egyének esetében alkalmazott diagnosztikai kritériumait a mai „fejlett" társadalmak jellegzetes működésmódjaira, meglepő megfigyeléseket tehetünk, és megdöbbentő következtetésekre juthatunk:

1. Tolerancia növekedés: túlfogyasztás, hamis szükségletek, egyre erőszakosabb és közönségesebb tömegkulturális termékek, a fogyasztói ingerküszöb folyamatos emelése, szélsőséges divathóbortok, mind feleslegesebb árucikkek és szolgáltatások.

2. Megvonási tünetek, sóvárgás: energiakitettség, hisztérikus reakciók a kőolaj és a földgáz árának emelkedésekor vagy azok átmeneti hiányakor, átlátszó ürügyekkel elindított olajháborúk, társadalmi méretű üresség- és értelmetlenség érzés, szorongás, neurózis, (ld pl. a vasárnapi bolt zárva tartás esetét),

3. Sikertelen leszokási kísérletek: meddő és sikertelen klímacsúcsok, a CO kibocsátás körüli szánalmas alkudozások, az ENSZ és az EU „béna kacsa" működése az emberiség és az európai nemzetek jövőjének kulcskérdései tekintetében

4. A káros következmények ellenére folytatódó használat: a csökkenő kőolaj kitermelés ellenére egyre nagyobb méretű és teljesítményű „presztízsautók"  gyártása, hivalkodó fogyasztás és pazarlás, ózonlyuk, esőerdők, kipusztuló fajok, a sarki jégtakaró megolvadása, szökőár, savas eső, árvizek, Csernobil, Fukushima, pekingi szmog, hulladékszigetek a tengereken, használt autóabroncsok kérdése, űrszemét, stb.

5. Kontrollvesztés, nehézség a kezdet, a befejezés és a mennyiség vonatkozásában: a „mindig újat, többet, nagyobbat, gyorsabbat, drágábbat" kényszere, pénzvallás, munkafüggés, szükségleteken felüli felhalmozás.

6. Jelentős időt vesz igénybe a használat, és a következmények kiheverése: napi 24 órában fogyasztóként élni, részt venni az „élesedő versenyben", a munkaerő szűkített újratermelése, személyes kapcsolatok elsorvadása, fb használat mint „társadalmi jelenlét".

7. Az értékes, minőségi elfoglaltságok kiszorulnak: a magas kultúra folyamatos presztízsvesztése, funkcionális analfabétizmus a fiatalok körében, parti- és fesztiválkultúra, virtuális „közösségek" személyes kapcsolatok helyett.

A függő társadalmak önkorrekciós mechanizmusai hasonló okok miatt nem működnek, mint az egyének esetében. Mind az egyének, mind a társadalmak körében jellemző önvédelmi eszköz a tagadás, a probléma kisebbítése, a szelektív észlelés, a másokra hivatkozás, stb. A fogyasztói társadalmakban a tömegmédia mesterséges valósága és áltémái uralják a beszédteret, amiből a valódi kérdések többnyire kiszorulnak. A hatalom és a döntéshozatal terei különváltak a mindennapi tapasztalás lokális, emberléptékű tereitől. A nyugati társadalmak kettészakadtak az új globális rendszert működtető, jórészt láthatatlan, a fizikai térben is elkülönült életet élő nyertesek, illetve a személyes szabadság és autonómia illúzióját jórészt a fogyasztásban kiélő, vagy önmagának még ezt sem megengedő vesztesek tömegeire. (ld. pl a Lopott idő c. filmet.) Ugyanakkor ez a két nagy társadalmi csoport egyaránt a mostani rendszer fenntartásában érdekelt, és úgy tűnik egyik sem észleli a közelgő, fenyegető ökológiai és társadalmi tragédiát. A függő személyhez hasonlóan a függőként működő a társadalmak is igyekeznek kiküszöbölni a nyilvános diskurzusból minden érdemi kérdésfelvetést, vagy állapotuk súlyosságát feltáró diagnózist és terápiás kísérletet, ezek képviselőit többnyire elhallgattatják, nevetségessé teszik, és/vagy ellehetetlenítik. Ha feltételezzük, hogy a függő személyhez hasonlóan társadalmaink sem lépnek a változás és a kijózanodás útjára a szükséges szenvedésnyomás és mélypont nélkül, akkor meglehetően sötét kép rajzolódik ki előttünk a nem túl távoli jövőt, és a lehetséges forgatókönyveket[6] illetően.

Ivan Illich a múlt század hatvanas éveiben bevezette a medikalizációnak nevezett jelenség fogalmát. Feltételezése szerint korábban az élet természetes részének tekintett folyamatok, tevékenységek és állapotok fokozatosan elkezdenek orvosi problémaként megjelenni, és medikális fennhatóság alá kerülni. Illich iatrogenezisnek[7] nevezte el azt a jelenséget, amit a problémát fenntartó, sőt, helyenként súlyosbító orvosi beavatkozások okoznak egy társadalomban. Ennek egyik típusa, az Illich által strukturális iatrogenezisnek nevezett jelenség alatt azt érti, hogy a medikalizáció expanziója fokozatosan gyengíti az egyének megküzdési képességeit saját életük problémáival és kríziseivel szemben, megfosztja őket attól a lehetőségtől, hogy megbirkózzanak olyan természetes folyamatokkal, mint a betegség, a fájdalom, a veszteség, az elmúlás. A függőséget nyugodtan hozzátehetjük ehhez a listához. A medikális intervenció nyomán a fenti jelenségeket a társadalom egyre inkább abnormálisnak, elkerülendőnek és elkerülhetőnek kezdi látni. Mindennek az eredménye Illich szerint egy (meg)fegyelmezett, passzív, engedelmes, önmagáért felelősséget nem vállaló individuumokból álló társadalom lehet.

A pszichiátria a huszadik század folyamán sikeresen annektálta a függőségek „gyógyítását", ám néhány évtized múltán világossá vált, hogy a „kémiai kényszerzubbony" alkalmazásán túl többnyire tehetetlen és eszköztelen a függőkkel szemben. A szenvedélybetegk túlnyomó többsége élete során nem kerül kapcsolatba az ellátórendszerrel, az ellátásba kerülők túlnyomó része pedig inkább csak a gyógyszeripar bevételeit gyarapítja, nem lép a felépülés útjára.

A huszadik század utolsó harmadában megjelentek a szenvedélybetegségek területén a stigmatizáltak, a kirekesztettek, a „leírtak" által képviselt alternatív, laikusnak nevezett (pl. narratív) tudásformák, és ezek képviselői is helyet igényeltek maguknak a függőségekkel kapcsolatos nyilvános beszédtérben. (ilyenek például  a 12 lépéses felépülési programok). A függőségből sikerrel felépülő, önmagukon watzlawick-i értelmben vett másodfokú változást[8] végrehajtó felépülők „kitanultak" a függő társadalmakat jellemző passzivitásból, paternalisztikus mentalitásból, és felépülésük, változásuk, józanságmunkájuk során kézbe vették saját életüket és sorsukat, visszaszerezték a kompetenciát saját életük felett. Ezeknek a laikus közösségeknek a megjelenésére a hivatásos gyógyítás kezdetben elutasítással reagált, sikereiket kényszeredetten elismerve utóbb lassan elkezdte beengedni őket az orvosi beszédtérbe. Két eltérő világkép és gondolkodásmód feszül itt egymásnak, így a kölcsönös megértésnek és elfogadásnak számos nehézsége volt és van. Az egyik abból adódik, hogy a 12 lépéses felépülési programok[9] nem állják ki a tudományos kritériumok próbáját, hatékonyságuk a tudomány eszköztárával (egzakt mérhetőség, megismételhetőség) nem igazolható. Tiszteletet parancsoló eredményeik azoknak a függőknek az esetében, akiket sokszor épp a tudományos alapokon álló orvoslás tekintett reménytelennek, ugyanakkor mélyen gondolkodóba ejtette az erre nyitott szakembereket. Idővel ők is megtették a maguk „1. lépését", beismerték tehetetlenségüket a függőség „gyógyításában", amit ma már többnyire gyógyíthatatlan betegségnek tekintenek. Elfogadták, hogy a 12 lépéses programok hatótényezői - köztük az egyik legfontosabb, a „spirituális ébredés" - nem ragadhatók meg a tudomány észjárása alapján, ám ezek a programok sikeresen működhetnek ott, ahol az orvosi eszköztár elégtelen. A két szemléletmód eltérésből adódó kézenfekvő veszély, hogy a felépülők egy működő és sikeres alternatívát kínáló értelmező- és beszédközösség szereplőiként tűnnek fel, így - szándékuktól függetlenül -egy diszkurzív, és lényegét tekintve szubverzív ellenszemlélet szabadságharcosainak szerepében találhatják magukat. Működés közben érhetjük itt tetten azt a sok félreértést okozó jelenséget, amikor egy kultúrát egy másik szabályai szerint ítélünk meg (és ítélünk el).

A vallássá merevedett tudomány az elmúlt három évszázadban kolonializálta az értelemtulajdonítás és a tudás átörökítésének világát.  Külsődleges, intellektuális, diszkurzív, profán tudás lépett a belső, közvetlen, személyes, tapasztalati tudás (bölcsesség) helyébe. Ex catherdra az ex existentia helyébe. Manapság lassan kezdünk ráébredni, hogy életünk szegényebb lenne a személyes, jellemzően narratív tudásformák (mesék, mítoszok, legendák, emlékezések, vallomásuk) nélkül. A jelenlegi dominánsnak tekinthető tudás összevont, csoportokra érvényes, általánosítható adatokkal dolgozik, jelszava a megismételhetőség, (nomotetikus tudás), míg a függőségekből történő felépülési folyamat lényege éppen az, hogy az individuális élményeknek, egyéni jelentéseknek ad nagyobb hangsúlyt (idiografikus tudás).  Hamvas remekül ragadja meg ezt a különbséget:  „A tudománynak nincs igazsága, csak valósága (úgynevezett tényei). Nem megértés, csak értesülés, és ennek egzisztenciálisan köztelező érvénye nincs."[10]

A szenvedélybetegségek kezelésével foglalkozó addiktológiában az ezredforduló táján már világosan körvonalazódni látszik egy új, a beteg belső erőforrásainak mozgósítását is célzó megközelítés. A gyógyszeres terápiával elért tünetmentességnél ambíciózusabb célokat megfogalmazó, felépülés központú (recovery based) szemlélet térnyerése esélyt kínál a korábbi rivális paradigmák meghaladására, illetve azok konstruktív integrációját vetítheti előre.  Döntő különbség a két szemléletmód között, hogy az ártalomcsökkentés elsősorban a szenvedő egyén (és környezete) terhein akar könnyíteni, a felépülés a „metalépés"[11] lehetőségét nyitja meg számára, és ennek nyomán az egyénnek visszaadja önmagát. Az előbbi egy statikus, hosszú távon fenntarthatatlan állapotot kíván konzerválni, (társadalmi szinten ezt a „fenntartható fejlődés" hibás dogmája képviseli), az utóbbi megmutatja az egyén önkiteljesítésének és növekedésének lehetőségét. Az adott esetre szabott részleges tettek (leszokás „pragma") helyett egzisztenciális cselekvést, sorsfordulatot, a teljes személyes alapállás megváltoztatását igényli (felépülés, ergon). Valószínűsíthető, hogy az ontológiai bázis megváltoztatása nélkül társadalmaink sem tudnak majd a felépülés útjára lépni. Az új szemléletmód legfontosabb értékei: megadás, részvétel, felelősségvállalás, közösség, bizalom, szolidaritás jelenleg - nem meglepő módon - egyben a legfájóbb társadalmi hiányértékek, ezek nélkül a társadalmi szintű felépülés nehezen képzelhető el. A felépülési szemlélet ideáltipikus példái a 12 lépéses önsegítő programok, amelyek ereje, hatékonysága Richard Rohr szerint abban rejlik, hogy „csak azok tudják, hogy igazából mennyire fontos a légzés, akik megpróbáltak már a víz alatt lélegezni. Ők soha többé nem tekintik majd a légzést magától értetődőnek. Ők azok, akik nem veszik félvállról a hajótörést és a megfulladást, ők azok, akik ismerik a gyógyulás valódi nevét, ők azok, akik tudják, hogy megmentették őket valamitől, és csak ők azok, akik megszerzik azt a képességet és alázatot, amivel képesek feltenni a megfelelő kérdéseket Istennek és önmaguknak. (...)  Nekünk, többieknek mindez merő spekuláció, megváltás elmélet és „teológia". Ők már nem az egyszerű fizikai gyógyulás vagy a gyógyszeres kezelés éretlen vágyát dédelgetik (...).  Akik átjutottak, sokkal átfogóbb látásmóddal rendelkeznek. Tudják, hogy még mindig alkoholisták, és azok is maradnak örökre, de feltárult számukra - és megadatott nekik - valami jobb, pontosan az átkelés folyamata által. Mindez azonban csak a túloldalról tudható."[12]

Ám ahogy az egyén szintjén, úgy a mélypontot követő időszak során társadalmi szinten sem kerülhető meg és odázható el a régi gondolkodásmódból való „kitanulás", a változás fájdalmas, szenvedéssel terhelt, hosszadalmas aprómunkája, a felépülés alapját jelentő józanságmunka. Józanságmunka alatt a felépülő függő (szervezet, társadalom) önmagán végrehajtott, a változást célzó, egyben magából a változásból fakadó, az ön-transzformációt elősegítő, a gondolkodás, a beszéd és a cselekvés egységét helyreállító erőfeszítéseit értem, melyek a józanság megtartását, életminőségének javítását, és a felépülésben szerzett tapasztalatok átadását foglalják magukba. A személyes paradigmaváltás keretében a felépülő a részlegességből az egészlegesség felé mozdul el, életét értelemmel teli történetként kezdi el szemlélni és megélni. Felépülési tőke felhalmozásába kezd. Nem birtokolni akar valamit, hanem valakivé szeretne válni. Ha a szenvedő páciens a gyógykezelés jórészt passzív attitűdöt kívánó megközelítése helyett aktivitást igénylő habitussal közelít önmagához, (páciensből ágenssé válik) lehet, hogy régi állapota ugyan nem áll helyre, de sok tekintetben egészségesebb lehet, mint valaha volt. A felépülők „változásra ítéltettek", élethosszig tartó változáskényszerben élnek.

Mivel tudatmódosító szerek és viselkedésmódok rendszeres használata nyomán az egyének egy részénél kialakuló függőség egyik legfontosabb jellemzője a „realitásvesztés", függő személyek és társadalmak egyaránt realitásterápiára szorulnak. A felépülés - melynek fő metaforája az utazás - első, döntő lépése egyéni és társadalmi szinten egyaránt a szembenézés a valódi problémákkal, azok pontos és könyörtelen megnevezése, újfajta felelősségvállalás, és aktív, cselekvő részvétel a változásban. Öngondoskodásként felfogott és megélt spirituális utazás ez, ami személyes episztemológiai fordulatot, és - vizsgálataim szerint[13] - egy idő után óhatatlanul új, józan értékrendet hoz magával. Bármilyen szenvedélypolitikát (vagy társadalmi jövőképet) kialakító diskurzusnak - túllépve az „értékmentesség" kívánalmán, állást kell foglalnia abban, milyen ember- és társadalomkép alapján áll, mit tart kívánatosnak, vagyis nem kerülheti meg a „Jó" és a „Rossz" megkülönböztetéséről szóló, értéktartalmakat is hordozó kijelentéseket. Egy szenvedélypolitika, - illetve bármilyen, egy társadalom fennmaradását és jövőjét meghatározó cselekvési program - nem redukálható csupán forrás allokációs és elosztási kérdésekre.

Vajon kellő „szenvedésnyomás" hatására társadalmi léptékben meg tudjuk-e tenni ugyanazt, mint a felépülők: a válságra, a beszorítottságra. a mélypontra lehetőségként tudunk-e majd tekinteni? Milyen esélyeket és lehetőségeket kínál majd ez a feltehetőleg bekövetkező társadalmi krízishelyzet? Rezilienciára, rugalmas, adaptív megküzdési módokra taníthat, és az „ugyanabból még több" látványosan csődöt mondott logikáján túllépve új utakat, megközelítéseket, közösségi megoldásokat állíthat előtérbe. Megítélésem szerint a jelen pillanat legizgalmasabb kérdése, hogy rendszerszintűvé tud-e válni az a kétségkívül megkezdődött „józanságközpontú" szemléleti átalakulás, ami utóbb akár mintaértékű lehet össztársadalmi léptékben is.

Feltételezem, hogy a felépülés folyamata nem különbözhet jelentősen egyének és társadalmak esetében, vagyis előreláthatóan társadalmi szinten is az alábbi szakaszokból áll majd:

Lépés 0. „Mélypont"

Lépés 1. A tagadás feladása

Lépés 2. A valódi probléma azonosítása, megnevezése

Lépés 3. Erőforrások és eszközök feltárása, számbavétele

Lépés 4. Cselekvés, a változás beindítása

Lépés 5. Eredmények fenntartása

Mit tanulhatunk a változás sikeres véghezviteléhez a felépülő függőktől? Úgy gondolom az alábbiakban felsorolt felhalmozott tapasztalataik a társadalmi szintű megoldásokban is hasznosak lehetnek: rendszerszintű, másodfokú változásra van szükség, a személyes élet minősége a közösség állapotától nem függetleníthető, a változást mindenkinek önmagán kell kezdeni, az első személy politikájával, az alanyisággal. Illúzió a nagy rendszerektől várni az egyén problémáinak megoldását, a megoldás a helyi kisközösségek kezében van, de személyes felelősségvállalás és tevékeny részvétel nélkül nincs kilábalás, a hatékony cselekvés bátorságot, kitartást, tudatosságot, elszántságot igényel.

A felépülőt körülvevő döntően hedonisztikus és önközpontú kultúra üzenetei az erő, az aktivitás, a cselekvés, a „dolgok formálásának" a „mindent jobban tudásnak" a nyelvén beszélnek, és az ehhez tartozó magatartási- és viselkedéskódokat jelölik meg követendőként. Egy az USA-ban addiktológiai kezelőintézmények dolgozóinak körében folytatott vizsgálat szerint a munkatársak körében erős pozitív attitűd mérhető a 12 lépéses programokkal kapcsolatban, ám jelentős százalékuknál tapasztalható húzódozás - különösen a „tehetetlenség" és a „spiritualitás" hangsúlyos szerepe miatt - e programok klienseiknek és betegeiknek történő ajánlásával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy a ma embere számára ez a két terület, a kontroll feladása és a transzcendenshez való személyes viszony jelenti majd a legnehezebb dilemmát felépülése során. Nincs ez másként a függő társadalmak esetében sem. A józanság életprogramja ugyanis az erőtlenségen, a megadáson, az alázaton, az elfogadáson, a kontroll elengedésén, a „semmit nem tudáson" alapul. A domináns kultúrában a legnagyobb akaraterő - paradox módon - alighanem a tehetetlenség, az erőtlenség beismeréséhez, és az - akár egy nálam Nagyobb Erő irányából érkező - segítség kéréséhez és elfogadásához kell.

A nyilvános diskurzusból jórészt kiszorított bátrabb gondolkodók szerint ma már elkerülhetetlennek tűnő társadalmi összeomlás nyomán együttélésünk újjászerveződése csak azon értékek mentén lehetséges, amiket a már ma is működő önsegítő közösségek képviselnek (hagyomány, közösség, áldozathozatal, alázat).  Kierkegaard, Nietzsche, Hamvas végletesen egyedül maradtak, nem bíztak a közösségi megoldásokban, csak az önmeghaladó, önmagát „megváltó" egyénben, egyfajta emberfeletti emberben hittek. A felépülő józanodók 12 lépéses önsegítő csoportjai az önátalakító, önmagukat szüntelen változásban tartó, önfelülmúló egyéneknek magas szabadságfokot biztosító, közös célok és hagyományok mentén működő, a szolidaritás elvein nyugvó, önkéntes közösségei.  Lehet, hogy tevékenységük sikerrel oldja fel azt az ellentmondást, amivel a fenti gondolkodóknak nem sikerült megbirkózniuk...?

The road to recovery of addicted persons and societies

Keywords: addiction, 12 step programs, recovery, postmodernsim, consumer society, psychiatry, addictology

In this essay I focus on the striking paralells between addicted persons and societies. The declining societies of the West shows all the signs and symptoms characterize the addicted person. The escapist consumer of the affluent societies often seek asylum and find relief in substances, behaviors and gadgets wich can help to „suspend reality" for a while. The abundance and widespread proliferation of such devices is a relatively new phenomenon of the latter half of the XX. century, and mark the civilizational crisis of european cultures. 12 step programs like Alcoholics Anonymous are somehow outcast fellowships that follow a spiritual path to resolve life problems of addicted persons.  Recovery after „hitting bottom" will follow similar way in case of individuals and societies, along the reinvention of such new values as humility, tradition, and personal sacrifice.

Nagy Zsolt (1960) addiktológiai konzultáns, Pszichofészek, Budapest

1094 Budapest, Berzenczey. u. 20. I/7.

[1] Hamvas B (1988) A Vízöntő in: A láthatatlan történet Budapest:Akadémiai 35.p.

[2] B. Erdős M.: (2014) Az addikció mint a fogyasztó társadalom.... Szociális Szemle  7:1.

[3] Ezt a kérdéskört vizsgálja P. Zimbardo Nincs kapcsolat (Budapest: Libri, 2016) c., közelmúltban megjelent kiváló könyve.

[4] V.ö. pl. Schaef, A.W . (1988)  When a Society Becomes an Addict. San Francisco : Harper and Row , Dahlke, R  (2002) Mitől beteg a világ? Budapest_ Magyar Könyvklub 298-308.p.

[5] B. Erdős Márta (2014)  Az addikció mint a fogyasztói társadalom nagy narratívája Szociális Szemle 7:1.

[6] ld pl Hetesi Zs Utolsó kísérlet c. könyvében felvázolt alternatívákat. (Budapest, Kairosz, 2008)

[7] http://soilandhealth.org/wp-content/uploads/0303critic/030313illich/Frame.Illich.Ch2.html (utolsó letöltés 2016.09.16.)

[8] Watzlawick P.et.al. (1990) Változás. A problémák keletkezésének és megoldásának elvei Budapest:Gondolat

[9] www.anonimalkoholistak.hu, www.na.info.hu, www.aca.hu, www al-anon.hu, www.gamblersanonymous.hu, www.tarsfuggok.hu, www.slaa.hu

[10] Hamvas B (é.n.) Scientia sacra III. A kereszténység Szentendre:Medio 144-145.p.

[11]Mándi NikolettaA mező elhagyása - A „metalépés" lehetősége az addiktológiai rehabilitáció során

„(Re)integráló közösségek" c. tudományos konferencia, Pécs, 2011.09.09. (2011)

[12] Rohr, R Víz alatt lélegezni Budapest:Ursus  (megjelenés alatt)

[13] Nagy Zsolt  „...életünk minden megnyilvánulásában." A felépülés életrendje és értékrendje 12 lépéses programokban józanodó szerfüggők körében  PhD értekezés ELTE TáTK , Budapest, 2016